Azt hiszem, hogy szeretlek;
(...)
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Mint templomokban az ikon,
Könyveim közt a ~
A legfontosabb.
ti. egy ilyen mű
ha vmi. nem egyértelmű,
választ adhat.
Ha feltűnik egy vis major,
- nota bene, ez gyakori -
az ember e fölé hajol,
s legyen a szó ó,
vagy mai,
pl.: Maček
/mácsek/, NEM macsek !
Jelentése megtudható.
Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!... A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!
Nevetséges, amit most elárulok magának: én már annyira egyedül vagyok, hogy elbőgném magam a boldogságtól, ha valaki akarná, hogy vigyázzak rá. Valaki...
Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
Volt néhány hosszú tél, de talán túl vagyunk a nehezén
Vágatlan furcsa film, tele harccal a szerepekért
Ma már tudom, van úgy, hogy folyton zuhog, csak dörög az ég
De jól tudom, minden percben ott a remény
Az életünk egy nagy utazás, van, hogy tévedünk, ha éget a láz
De ha ébredünk, ugyanúgy fáj a magány
Mond hova visz az út, hova sodor el a szél vágyaim tengerén
Mond ki az, aki vár, ha a csónak partot ér
Mond hova visz az út, hova sodor el a szél vágyaim tengerén
Mond, vársz e rám, a szívem hazatér
Bolyongtam céltalan, tudom volt pár keserű éj
De a hűvös pirkadat hozzád mindig hazakísért
Ma már tudom, van úgy, hogy folyton zuhog, csak dörög az ég
De jól tudom, minden percben ott a remény
Az életünk egy nagy utazás, van, hogy tévedünk, ha éget a láz
De ha ébredünk, ugyanúgy fáj a magány
Mond hova visz az út, hova sodor el a szél vágyaim tengerén
Mond ki az, aki vár, ha a csónak partot ér
Mond hova visz az út, hova sodor el a szél vágyaim tengerén
Mond, vársz e rám, a szívem hazatér
Mindenem csak a szenvedély
Gyere, nyújtsd kezed, ne menj, ne még
Veled százszor újra kezdeném
Jöjj már
Tudom nem csak emlék mi benned él
Én is küzdök, én meg a messzeség
Tudom szebb holnap vár ránk
x2: Mond hova visz az út, hova sodor el a szél vágyaim tengerén
Mond ki az, aki vár, ha a csónak partot ér
Mond hova visz az út, hova sodor el a szél vágyaim tengerén Mond, vársz e rám, a szívem hazatér